Évezredes késztetésünk, hogy rejtett társadalmi agorafóbiánkat különböző méretű és formájú falakkal próbáljuk tünetileg kezelni. Félünk a nyílt tágas terektől, félünk az elemek pusztító erejétől, az ismeretlen élőlényektől, az idegenektől, betörőktől, csalóktól, számlálóbiztosoktól, satöbbi. Nem bízunk magunkban, a jóság erejében. Trükköt, csalást feltételezünk és keresünk mindenhol. Bizalmatlanok vagyunk. Nem hiszünk saját erőnkben, képességeinkben, nem hiszünk mások jóságában, a dolgok ártalmatlanságában. Mit ne mondjak, még jó hogy. Egy fajta önpusztító félelemspirál terel életünk során, mely egy olyan rémképet fest felénk, melynek legrosszabb lidérces megvalósulásában elveszítünk tárgyakat, tulajdontárgyakat, az életünket. Mindent hajlandóak vagyunk megtenni annak érdekében, hogy ezt késleltessük. Falakat építünk, majd azokon belül újabb és újabb falak kerítenek körbe biztonságosnak hitt, szűk térzsákokat, ahova tulajdonképpen a saját félelmünk szorít be. Onnan nincs kiút. Az igény már fennáll, maximum a körülmények javulásával a terek nagyobbak lesznek, de a lényeg nem változik. A falak fontosak. A tulajdon komolyabban vett formái közül a legnépszerűbb. Lakások, házak, nyaralók, farmok, kúriák, kastélyok és paloták mind azt hirdetik évszázadok óta, hogy: Emberek, ezt a darab teret ilyen és ilyen irányú félelmeim miatt kerítettem körbe, és innentől kezdve az enyém! Ez talán az egyik legmegbocsáthatatlanabb tévedése az emberiségnek. Az a téveszme, hogy fizikai létezésünk egyetlen logikus oka a birtoklás és az uralom megvalósítása. Megfogtam, az enyém. Nem tetszik? Vedd el! - alapon szerveződött az összes ismert társadalmunk. Mindegyikben egy közös volt csak: minél gizdább volt a falad, annál szigorúbb arc voltál. Milliók estek el falakon harcolva valamiért, amit még csak nem is értettek, és sosem birtokolhattak igazán (hit, becsület, tisztesség, szabadság, terület, stb...). A legtitkosabb események és bűnök egyetlen szemtanúi gyakran a csak a falak. Ha a falak beszélni tudnának! És milyen igaz. Ha tudnának. De nem tudnak. Így sosem tudjuk, meg milyennek is látnak saját falaink minket. Mi azonban tudjuk, hogy mit nem akarunk:átengedni az irányítást a falainkon belül. Azt nem adjuk, soha! Én házam, én váram! Ide ugyan be nem jön! - és a többi... Gyanakvóvá váltunk. És gyakran nem is alaptalan a gyanakvás. Nincs abban semmi rossz, ha a cirkuszigazgató összeszámolja az artistákat és a nézőket. Még azzal sincs gond, ha a székszám alapján azonosítják a kedves közönséget. Az azonban már aggályos, ha egyenként lemázsálnak mindenkit. Ez egy átlagos cirkuszban annyit tesz, hogy éhes az oroszlán. És sajnos úgy fest, hogy még az Újkor előtt az oroszlán utolsó portyára megy. Mert éhes. Soha nem volt ennyire éhes talán. Az elmúlt évek kényelmes lakmározása ellustították. Megszokta a jót. Ennek elvesztése roppant sötét rettegést kelt belül. Az oroszlán fél. Fél, hogy éhes marad, ezért vadászatra indul. Félelme hatására éhsége többszörösére nőtt. Kizárva ezzel annak esélyét, hogy válogasson, vagy kegyelmes legyen. Nem lesz az. Mert nagyon éhes. Ha itt vég, hát legyen. De előtte még jól belakmározom. - Nem kell félni - gondolhatja korunk hőse -, be a kocsiba és irány haza. Belőlem nem eszik az a sörényes dög! Helyes gondolat mondhatnánk. Azonban ez az oroszlán most okos is, nemcsak éhes. Tudja hol laksz... Ez nagy előny. Gondoljuk csak el, mit jelent a birkák számára, ha a farkas terepjárón érkezik, GPS-vel tájékozódik, és online már a recepteket böngészi. Nos, nagyjából ennyit jelent egy éhes oroszlán, kezében a lakcímeddel, életkoroddal és a lakás pontos alaprajzával. Pedig a lényeg az, hogy egy egyszerű rutinszerű, számtalanszor végrehajtott manővert is el lehet úgy rontani, hogy a nagy igyekezetben a kommunikáció teljes hiányával és a riogatással még a maradék esély is szertefoszlott arra, hogy közösen, sikerként vagy legalább semleges élményként tekinthetnénk erre a szükségszerű, de elamatőrködött eseményre. Ehelyett már megint a falainkat védjük. Közmagyarra lefordítva ez annyit tesz, hogy: Azért van pont most népszámlálás, hogy megnézzék mi maradt még nálunk, hogy aztán azt is elvehessék! Erről van szó kérem! Úgyhogy: Falra magyar! Védjétek az utolsó lépcsőházat és mosókonyhát is! Az idegenszívű számlálóbiztosokat (akik alamizsnáért konfrontálódnak a néppel) pedig száműzni kell, de rögvest! Lehet mosolyogni, de alapvetően ilyenek vagyunk. Lázadozunk, háborgunk. Jogosan-jogtalanul de folyton fortyog a kelet-európai. Annyira azért gyengült a lángolás mértéke (tanulván a véres leckékből), hogy a tettekig sokszor már nem jut el a felháborodás lendülete, azonban a saját és közhangulatunkat folyamatosan aláássa a háborgás. Tenni is lenne mit, de arra nincs idő. Semmire sincs idő. Meg pénz se. És még az a fránya oroszlán is éhes. Én azonban nem aggódom. Nincs miért. Mi ezt is megoldjuk. Mire felocsúdik az oroszlán már félig meg is ettük őt. Mert lehet, hogy birkák vagyunk, de különleges birkák. Nagyon ravasz, nagyon élelmes és kitartó birkák.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.