Jácint krónikás tollából:

Azt nem tudom ki szereti, de jó neki mert nem magányos mikor egyedül ül a wc-n és olvasgatja az illatosító használati utasítását szlovákul persze, mert a multikulti fontos! Utálom a sok törököt! Te is látod mit csinálsz, délben eszel ebédet, már régen nem divat ez. Sör legyen a többi nem számít, így lettem alkoholista... Húsztizenkettőőőőő! Hajrá gyerekek, ki haldoklik leghangosabban...? Annak jár a pofon, bírjon már magával, nem igaz, hogy nem lehet halkan végighallgatni a királyt, korog itt a gyomrod bameg nézesd meg nem főtengelyes e!? 1400 milliárd, ennyit lehet lehívni, gyerekek nem hisztek nekem de ez az utolsó forintig el fog lopódni, ilyenek ezek az eu-s pénzek, nekünk meg székletünk sincs már pedig eddig is azt ettük most akkor mit fogunk? Tudod mi kellene ide? Mátyás az igazságos. Az a baj felébredne rögtön meghalna látva hova jutottunk, na magyarázd el neki, hogy eúúú meg valutaalap meg clintonné.. Kolozsvárra nem mehetsz Matyi az most oláh ország.. Rögtön visszadőlne a sírba..  

Jácint krónikás tollából:

Évezredes késztetésünk, hogy rejtett társadalmi agorafóbiánkat különböző méretű és formájú falakkal próbáljuk tünetileg kezelni. Félünk a nyílt tágas terektől, félünk az elemek pusztító erejétől, az ismeretlen élőlényektől, az idegenektől, betörőktől, csalóktól, számlálóbiztosoktól, satöbbi. Nem bízunk magunkban, a jóság erejében. Trükköt, csalást feltételezünk és keresünk mindenhol. Bizalmatlanok vagyunk. Nem hiszünk saját erőnkben, képességeinkben, nem hiszünk mások jóságában, a dolgok ártalmatlanságában. Mit ne mondjak, még jó hogy. Egy fajta önpusztító félelemspirál terel életünk során, mely egy olyan rémképet fest felénk, melynek legrosszabb lidérces megvalósulásában elveszítünk tárgyakat, tulajdontárgyakat, az életünket. Mindent hajlandóak vagyunk megtenni annak érdekében, hogy ezt késleltessük. Falakat építünk, majd azokon belül újabb és újabb falak kerítenek körbe biztonságosnak hitt, szűk térzsákokat, ahova tulajdonképpen a saját félelmünk szorít be. Onnan nincs kiút. Az igény már fennáll, maximum a körülmények javulásával a terek nagyobbak lesznek, de a lényeg nem változik. A falak fontosak. A tulajdon komolyabban vett formái közül a legnépszerűbb. Lakások, házak, nyaralók, farmok, kúriák, kastélyok és paloták mind azt hirdetik évszázadok óta, hogy: Emberek, ezt a darab teret ilyen és ilyen irányú félelmeim miatt kerítettem körbe, és innentől kezdve az enyém! Ez talán az egyik legmegbocsáthatatlanabb tévedése az emberiségnek. Az a téveszme, hogy fizikai létezésünk egyetlen logikus oka a birtoklás és az uralom megvalósítása. Megfogtam, az enyém. Nem tetszik? Vedd el! - alapon szerveződött az összes ismert társadalmunk. Mindegyikben egy közös volt csak: minél gizdább volt a falad, annál szigorúbb arc voltál. Milliók estek el falakon harcolva valamiért, amit még csak nem is értettek, és sosem birtokolhattak igazán (hit, becsület, tisztesség, szabadság, terület, stb...). A legtitkosabb események és bűnök egyetlen szemtanúi gyakran a csak a falak. Ha a falak beszélni tudnának! És milyen igaz. Ha tudnának. De nem tudnak. Így sosem tudjuk, meg milyennek is látnak saját falaink minket. Mi azonban tudjuk, hogy mit nem akarunk:átengedni az irányítást a falainkon belül. Azt nem adjuk, soha! Én házam, én váram! Ide ugyan be nem jön! - és a többi... Gyanakvóvá váltunk. És gyakran nem is alaptalan a gyanakvás. Nincs abban semmi rossz, ha a cirkuszigazgató összeszámolja az artistákat és a nézőket. Még azzal sincs gond, ha a székszám alapján azonosítják a kedves közönséget. Az azonban már aggályos, ha egyenként lemázsálnak mindenkit. Ez egy átlagos cirkuszban annyit tesz, hogy éhes az oroszlán. És sajnos úgy fest, hogy még az Újkor előtt az oroszlán utolsó portyára megy. Mert éhes. Soha nem volt ennyire éhes talán. Az elmúlt évek kényelmes lakmározása ellustították. Megszokta a jót. Ennek elvesztése roppant sötét rettegést kelt belül. Az oroszlán fél. Fél, hogy éhes marad, ezért vadászatra indul. Félelme hatására éhsége többszörösére nőtt. Kizárva ezzel annak esélyét, hogy válogasson, vagy kegyelmes legyen. Nem lesz az. Mert nagyon éhes. Ha itt vég, hát legyen. De előtte még jól belakmározom. - Nem kell félni - gondolhatja korunk hőse -, be a kocsiba és irány haza. Belőlem nem eszik az a sörényes dög! Helyes gondolat mondhatnánk. Azonban ez az oroszlán most okos is, nemcsak éhes. Tudja hol laksz... Ez nagy előny. Gondoljuk csak el, mit jelent a birkák számára, ha a farkas terepjárón érkezik, GPS-vel tájékozódik, és online már a recepteket böngészi. Nos, nagyjából ennyit jelent egy éhes oroszlán, kezében a lakcímeddel, életkoroddal és a lakás pontos alaprajzával. Pedig a lényeg az, hogy egy egyszerű rutinszerű, számtalanszor végrehajtott manővert is el lehet úgy rontani, hogy a nagy igyekezetben a kommunikáció teljes hiányával és a riogatással még a maradék esély is szertefoszlott arra, hogy közösen, sikerként vagy legalább semleges élményként tekinthetnénk erre a szükségszerű, de elamatőrködött eseményre. Ehelyett már megint a falainkat védjük. Közmagyarra lefordítva ez annyit tesz, hogy: Azért van pont most népszámlálás, hogy megnézzék mi maradt még nálunk, hogy aztán azt is elvehessék! Erről van szó kérem! Úgyhogy: Falra magyar! Védjétek az utolsó lépcsőházat és mosókonyhát is! Az idegenszívű számlálóbiztosokat (akik alamizsnáért konfrontálódnak a néppel) pedig száműzni kell, de rögvest! Lehet mosolyogni, de alapvetően ilyenek vagyunk. Lázadozunk, háborgunk. Jogosan-jogtalanul de folyton fortyog a kelet-európai. Annyira azért gyengült a lángolás mértéke (tanulván a véres leckékből), hogy a tettekig sokszor már nem jut el a felháborodás lendülete, azonban a saját és közhangulatunkat folyamatosan aláássa a háborgás. Tenni is lenne mit, de arra nincs idő. Semmire sincs idő. Meg pénz se. És még az a fránya oroszlán is éhes. Én azonban nem aggódom. Nincs miért. Mi ezt is megoldjuk. Mire felocsúdik az oroszlán már félig meg is ettük őt. Mert lehet, hogy birkák vagyunk, de különleges birkák. Nagyon ravasz, nagyon élelmes és kitartó birkák.

A legtöbb mondással, szólással az a legfőbb probléma, hogy annyira elcsépeltté váltak a rutin szerű, nem magyarázott használatok során, hogy valódi jelentésüket, értelmüket nem látjuk, sőt már nem is keressük. Pedig talán ez az a mondás, ami napjainkban mindennél igazabbnak bizonyul. A funkcionális, napi gondok szintjétől a teoretikus magasságokban kifundált (vagy inkább halucinált) elméleteken keresztül mindenre igaz, hogy vak vezet világtalant. Jelenleg egyetlen általam ismert lény sem létezik az érzékelhető világban, akinek akár sejtése is lenne arról, hogy mi volt, mi lesz, vagy esetleg most pontosan mi is történik körülöttünk. Nem tudjuk. Fogalmunk sincs. 

De a hatalomvágy által szervezett társadalmakban, és a javarészt megvezetésükre fenntartott tudomány nagyra becsült köreiben konkrétan eretnekség az ismert tények, igazságok kimondása, felvállalása. Semmi másra nincs nagyobb szüksége a társadalmi és érzelmi viharokban vergődő emberiségnek, mint az igazságra, miszerint fogalmunk sincs kik vagyunk, hová tartunk, és mi a "helyes út". Ötletünk azért van dögivel. A legtöbb (társadalmi, vallási, és egyéb) dogma azon alapszik, hogy van egy (vagy több) valami, vagy valaki aki okosabb, erősebb és fejlettebb nálunk. Teljes rálátással, és a problémáinkra való igazi megoldással a kezében, egész földi létezésünk során tulajdonképpen tesztel minket, hogy amikor eljön az idő, megítéljen és jutalmazzon, vagy büntessen. Világosan látszik ebből, hogy az embernek szüksége van erre, hogy nyugodtan tudjon létezni. Ezek a dogmák ugyanakkor kiváló lehetőséget biztosítanak a szervezett és irányított gyűlöletre és erőszakra. Mi vakon követjük ezeket a szokásjogokat, viselkedési mintákat. Figyelmen kívül hagyva saját belső motivációinkat, lelkünk állapotát, és csillapíthatatlan vágyát az önigazolás legszebb formájára a szeretetre.

Na ez veri ki a leggyorsabban a materialistáknál a biztosítékot. "- Szeretet?!? Ennek semmi köze a tudományhoz, az élet értelméhez. A szeretet egy érzelem a sok közül..." Vagy valami egészen hasonló lehet az a felcsattanó frázis, amit minden tudomány és adatfüggő ember szájából a leggyakrabban hallhatunk. Ha jól megfigyeljük ilyenkor a néha indokolatlanul agresszíven kirohanó tudóst és más fizikafüggő (olyan gondolatmenettel és normatívákkal felszerelt ember, aki a létezés formái közül, csak a fizikailag érzékelhető, de leginkább mérhető, dokumentálható formákat ismeri el) reakcióit (szemmozgás, légzés, gesztikuláció, testtartás), könnyen érzékelhetjük, hogy gyakran nagy mértékű félelem fűti vérmességét. A félelem nagyon fontos érzelem, tulajdonképpen ez, az önvizsgálatra szólító receptorunk. A legtöbbször attól félünk, hogy tévedünk. És ez az emberiség rákfenéje. Mert mi van akkor ha tévedünk? Tulajdonképpen semmi. A létezésre való befolyásunk kimerül abban, hogy mi magunk erre a világra születünk, az érzelmek átélésének, átadásának és az élet adásának és elvételének képességével.

Erre utal a keresztények "Isten a saját képére teremtett minket" gondolata, hiszen valóban akárcsak Isten én is tudok embert csinálni (akár többet is) magamból és egy termékeny asszonyból (akár többől is)! Illetve akármikor elvehetném egy másik lény életét. Na ez az ami a legtöbbünket megzavarja. Merthogy ezek csak lehetőségek, és nemcsak egyet lehet választani. Nincs olyan ember a földön akinek legalább egyszer ne fogant volna pusztító gondolat a fejében. Az, hogy ezt nem tette meg, a saját döntése volt, hiszen a befolyásoló körülményekre fogni szabad akaratunk ámokfutásának következményeit, nemcsak gyengeség, hanem a tisztelet teljes hiányát mutatja. Meglepő módon egy a gyerekeivel az utcán artikulálatlanul üvöltöző "apuci", nem a gyerekeit, nem a családját, a család szentségét sérti meg. Hanem saját magát. Egy pillantás alatt, "apuci"-ból vadállattá változtatja önmagát, mert mondjuk Petike és Tibike megint nem fogadtak szót, a bank küldözgeti a leveleket, és a fizetésemelés is elmaradt. Kit érdekel?! Mindenkinek vannak gondjai, problémái! Azt hinni, hogy a miénk a legfontosabb és a leghatalmasabb eléggé együgyű és ostoba hozzáállás. Lehet ezt magyarázni, finomítani, de a tény az tény marad: a példában említett "apucinak" fogalma sincs arról, hogy mit és miért is tett akkor, amikor a Blahán lila fejjel leüvöltötte 3 és 5 éves fiait (tulajdonképpen saját magát, hiszen kis szerencsével a saját gyerekei, és akkor legalább 50%-ban hordozzák saját tulajdonságait, emlékeit és tapasztalatait magukban), amiért nem figyeltek rá azonnal. Annyira türelmetlenül várta a szeretetet, hogy megkövetelte azt a fiaitól, és amikor az erőszak kudarcot vallott lelke megvakult és totális ámokfutásba kezdett. Az egész kikerülhető lett volna, ha szereti magát. Hiszen akkor már a kezdetektől fogva szeretettel, türelemmel és megértéssel viszonyult volna utódaihoz (ezáltal ugye saját magához), így egyrészt a fiúk (viszonozván a türelmet és szeretetet) a viselhető határokon belül kezelték volna saját világmegismerő hadműveleteiket, másrészt "apuci" agyában nem a harag, hanem az önirónia és a felismerés öröme dolgozott volna. Ebben az esetben az "mentális kivégzés" élcelődéssé, játékos "határrendezéssé" finomult volna. Apucinak erről azonban fogalma sincs. És még akad egy pár dolog ami teljessé tehetné saját tudatlanságának listáját.

Társadalmunkban ma még túlnyomóan a tekintélyelvű "belefeszítelek a sablonodba, ha tetszik, ha nem" típusú "gyermeknevelési" doktrinák uralkodnak. Ezekből a frusztrált és soha nem szeretett gyerekekből lesznek azok a felnőttek, akik mindennél jobban hisznek abban, hogy ők és csakis ők csinálják a legjobban. Pedig fogalmuk sincs arról, hogy kik ők, honnan jöttek, és hogy mi is lenne a dolguk. A Végidőkben (2011 szeptemberében), általánosan nagy a szeretet hiánya. Az emberek nem szeretik egymást, és legtöbbször önmagukat sem (annak ellenére, hogy ijesztően gyakori jelenség a "felülpozicionálás", illetve más egoista megnyilvánulások), egyre több az erőszakos megnyilvánulás az iskolákban, az utcán, a közlekedés és egyéb más társadalmi érintkezés folytán.

Idén nyáron múlt 19(!) éve, hogy Severn Suzuki, Rio de Janieroban  mindössze 13 évesen a következőket mondta az ENSZ politikusai előtt: "If you don't know how to fix it, please stop breaking it!" (Ha nem tudják, hogyan kell megoldani/megjavítani, kérem, hagyják abba a rombolását/elrontását!). Mindent elárul rólunk emberekről az, hogy még mindig fogalmunk sincs arról, amiről többek között 19 éve beszélt egy 13 éves kislány. Az még hagyján, hogy egy tiszaeszlári gazdának, vagy egy veleméri fazekasnak fogalma sincs erről (bár kétség sem fér hozzá, hogy jelenleg egyedül a természethez közelebb élő emberekben van meg még a csírája a létezés tiszteletének), az azonban elgondolkodtató, hogy 2011-ben még mindig infrastruktúrát és ipart "épít" a vezető réteg, ahelyett, hogy a meglévő hulladékot takarítaná el maga után, és az élhetetlenné rombolt életteret javítaná. Mindezt azért teszik, mert fogalmuk sincs semmiről. Sem a létről, sem annak formáiról sem pedig az ezzel járó hatalmas felelősségről.

Vakok. Azért olyan hangosak és erőszakosak, mert félnek a hangoktól amiket hallanának. Rajtuk már nem lehet segíteni, ahogy másokon sem, amíg nem születik meg erre a belső igény. 

Ahogyan az ismert vicc is sugallja: 
- Hány pszichiáter kell egy villanykörte kicseréléséhez? 
- ?
- Egy, de a körtének is akarnia kell a változást...

Na ez pedig sajnos nem egyszerű. Senki nem hiszi el, hogy keveset lát, amíg nem látott többet és többet. Addig pedig a vak vezeti a világtalant. 
Ezen körülmények között kezdtem hozzá a Végidők Krónikáinak írásának. Az elkövetkezendőkben tanulságos és valós történetek következnek majd, számtalan krónikás tollából szerte a világon. Minden druida és krónikás szívesen látott vendég ezen az oldalon. spacemonkey@freemail.hu. Az ide küldött beszámolók és krónikák, a szerzők feltüntetésével megjelennek majd ezen a blogon, hogy kerek és közelítőleg valós képet alkossunk a Végidőkről és az Új Kor hajnaláról... 

"Távozz el magadtól, hogy eljuss magadhoz!" /Lao Ce/