2011.09.16. 13:32
Vak vezet világtalant
A legtöbb mondással, szólással az a legfőbb probléma, hogy annyira elcsépeltté váltak a rutin szerű, nem magyarázott használatok során, hogy valódi jelentésüket, értelmüket nem látjuk, sőt már nem is keressük. Pedig talán ez az a mondás, ami napjainkban mindennél igazabbnak bizonyul. A funkcionális, napi gondok szintjétől a teoretikus magasságokban kifundált (vagy inkább halucinált) elméleteken keresztül mindenre igaz, hogy vak vezet világtalant. Jelenleg egyetlen általam ismert lény sem létezik az érzékelhető világban, akinek akár sejtése is lenne arról, hogy mi volt, mi lesz, vagy esetleg most pontosan mi is történik körülöttünk. Nem tudjuk. Fogalmunk sincs.
De a hatalomvágy által szervezett társadalmakban, és a javarészt megvezetésükre fenntartott tudomány nagyra becsült köreiben konkrétan eretnekség az ismert tények, igazságok kimondása, felvállalása. Semmi másra nincs nagyobb szüksége a társadalmi és érzelmi viharokban vergődő emberiségnek, mint az igazságra, miszerint fogalmunk sincs kik vagyunk, hová tartunk, és mi a "helyes út". Ötletünk azért van dögivel. A legtöbb (társadalmi, vallási, és egyéb) dogma azon alapszik, hogy van egy (vagy több) valami, vagy valaki aki okosabb, erősebb és fejlettebb nálunk. Teljes rálátással, és a problémáinkra való igazi megoldással a kezében, egész földi létezésünk során tulajdonképpen tesztel minket, hogy amikor eljön az idő, megítéljen és jutalmazzon, vagy büntessen. Világosan látszik ebből, hogy az embernek szüksége van erre, hogy nyugodtan tudjon létezni. Ezek a dogmák ugyanakkor kiváló lehetőséget biztosítanak a szervezett és irányított gyűlöletre és erőszakra. Mi vakon követjük ezeket a szokásjogokat, viselkedési mintákat. Figyelmen kívül hagyva saját belső motivációinkat, lelkünk állapotát, és csillapíthatatlan vágyát az önigazolás legszebb formájára a szeretetre.
Na ez veri ki a leggyorsabban a materialistáknál a biztosítékot. "- Szeretet?!? Ennek semmi köze a tudományhoz, az élet értelméhez. A szeretet egy érzelem a sok közül..." Vagy valami egészen hasonló lehet az a felcsattanó frázis, amit minden tudomány és adatfüggő ember szájából a leggyakrabban hallhatunk. Ha jól megfigyeljük ilyenkor a néha indokolatlanul agresszíven kirohanó tudóst és más fizikafüggő (olyan gondolatmenettel és normatívákkal felszerelt ember, aki a létezés formái közül, csak a fizikailag érzékelhető, de leginkább mérhető, dokumentálható formákat ismeri el) reakcióit (szemmozgás, légzés, gesztikuláció, testtartás), könnyen érzékelhetjük, hogy gyakran nagy mértékű félelem fűti vérmességét. A félelem nagyon fontos érzelem, tulajdonképpen ez, az önvizsgálatra szólító receptorunk. A legtöbbször attól félünk, hogy tévedünk. És ez az emberiség rákfenéje. Mert mi van akkor ha tévedünk? Tulajdonképpen semmi. A létezésre való befolyásunk kimerül abban, hogy mi magunk erre a világra születünk, az érzelmek átélésének, átadásának és az élet adásának és elvételének képességével.
Erre utal a keresztények "Isten a saját képére teremtett minket" gondolata, hiszen valóban akárcsak Isten én is tudok embert csinálni (akár többet is) magamból és egy termékeny asszonyból (akár többől is)! Illetve akármikor elvehetném egy másik lény életét. Na ez az ami a legtöbbünket megzavarja. Merthogy ezek csak lehetőségek, és nemcsak egyet lehet választani. Nincs olyan ember a földön akinek legalább egyszer ne fogant volna pusztító gondolat a fejében. Az, hogy ezt nem tette meg, a saját döntése volt, hiszen a befolyásoló körülményekre fogni szabad akaratunk ámokfutásának következményeit, nemcsak gyengeség, hanem a tisztelet teljes hiányát mutatja. Meglepő módon egy a gyerekeivel az utcán artikulálatlanul üvöltöző "apuci", nem a gyerekeit, nem a családját, a család szentségét sérti meg. Hanem saját magát. Egy pillantás alatt, "apuci"-ból vadállattá változtatja önmagát, mert mondjuk Petike és Tibike megint nem fogadtak szót, a bank küldözgeti a leveleket, és a fizetésemelés is elmaradt. Kit érdekel?! Mindenkinek vannak gondjai, problémái! Azt hinni, hogy a miénk a legfontosabb és a leghatalmasabb eléggé együgyű és ostoba hozzáállás. Lehet ezt magyarázni, finomítani, de a tény az tény marad: a példában említett "apucinak" fogalma sincs arról, hogy mit és miért is tett akkor, amikor a Blahán lila fejjel leüvöltötte 3 és 5 éves fiait (tulajdonképpen saját magát, hiszen kis szerencsével a saját gyerekei, és akkor legalább 50%-ban hordozzák saját tulajdonságait, emlékeit és tapasztalatait magukban), amiért nem figyeltek rá azonnal. Annyira türelmetlenül várta a szeretetet, hogy megkövetelte azt a fiaitól, és amikor az erőszak kudarcot vallott lelke megvakult és totális ámokfutásba kezdett. Az egész kikerülhető lett volna, ha szereti magát. Hiszen akkor már a kezdetektől fogva szeretettel, türelemmel és megértéssel viszonyult volna utódaihoz (ezáltal ugye saját magához), így egyrészt a fiúk (viszonozván a türelmet és szeretetet) a viselhető határokon belül kezelték volna saját világmegismerő hadműveleteiket, másrészt "apuci" agyában nem a harag, hanem az önirónia és a felismerés öröme dolgozott volna. Ebben az esetben az "mentális kivégzés" élcelődéssé, játékos "határrendezéssé" finomult volna. Apucinak erről azonban fogalma sincs. És még akad egy pár dolog ami teljessé tehetné saját tudatlanságának listáját.
Társadalmunkban ma még túlnyomóan a tekintélyelvű "belefeszítelek a sablonodba, ha tetszik, ha nem" típusú "gyermeknevelési" doktrinák uralkodnak. Ezekből a frusztrált és soha nem szeretett gyerekekből lesznek azok a felnőttek, akik mindennél jobban hisznek abban, hogy ők és csakis ők csinálják a legjobban. Pedig fogalmuk sincs arról, hogy kik ők, honnan jöttek, és hogy mi is lenne a dolguk. A Végidőkben (2011 szeptemberében), általánosan nagy a szeretet hiánya. Az emberek nem szeretik egymást, és legtöbbször önmagukat sem (annak ellenére, hogy ijesztően gyakori jelenség a "felülpozicionálás", illetve más egoista megnyilvánulások), egyre több az erőszakos megnyilvánulás az iskolákban, az utcán, a közlekedés és egyéb más társadalmi érintkezés folytán.
Idén nyáron múlt 19(!) éve, hogy Severn Suzuki, Rio de Janieroban mindössze 13 évesen a következőket mondta az ENSZ politikusai előtt: "If you don't know how to fix it, please stop breaking it!" (Ha nem tudják, hogyan kell megoldani/megjavítani, kérem, hagyják abba a rombolását/elrontását!). Mindent elárul rólunk emberekről az, hogy még mindig fogalmunk sincs arról, amiről többek között 19 éve beszélt egy 13 éves kislány. Az még hagyján, hogy egy tiszaeszlári gazdának, vagy egy veleméri fazekasnak fogalma sincs erről (bár kétség sem fér hozzá, hogy jelenleg egyedül a természethez közelebb élő emberekben van meg még a csírája a létezés tiszteletének), az azonban elgondolkodtató, hogy 2011-ben még mindig infrastruktúrát és ipart "épít" a vezető réteg, ahelyett, hogy a meglévő hulladékot takarítaná el maga után, és az élhetetlenné rombolt életteret javítaná. Mindezt azért teszik, mert fogalmuk sincs semmiről. Sem a létről, sem annak formáiról sem pedig az ezzel járó hatalmas felelősségről.
Vakok. Azért olyan hangosak és erőszakosak, mert félnek a hangoktól amiket hallanának. Rajtuk már nem lehet segíteni, ahogy másokon sem, amíg nem születik meg erre a belső igény.
Ahogyan az ismert vicc is sugallja:
- Hány pszichiáter kell egy villanykörte kicseréléséhez?
- ?
- Egy, de a körtének is akarnia kell a változást...
Na ez pedig sajnos nem egyszerű. Senki nem hiszi el, hogy keveset lát, amíg nem látott többet és többet. Addig pedig a vak vezeti a világtalant.
Ezen körülmények között kezdtem hozzá a Végidők Krónikáinak írásának. Az elkövetkezendőkben tanulságos és valós történetek következnek majd, számtalan krónikás tollából szerte a világon. Minden druida és krónikás szívesen látott vendég ezen az oldalon. spacemonkey@freemail.hu. Az ide küldött beszámolók és krónikák, a szerzők feltüntetésével megjelennek majd ezen a blogon, hogy kerek és közelítőleg valós képet alkossunk a Végidőkről és az Új Kor hajnaláról...
"Távozz el magadtól, hogy eljuss magadhoz!" /Lao Ce/
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Polló László · http://termelekenyseg.blog.hu 2011.12.25. 15:14:14
Spacemonkey 2011.12.25. 16:23:21
Teljes mértékben egyetértek! Annyit azért finomítanék, hogy nem jogként kellene az őszinteségnek megjelennie társadalmunk életében, hanem egy olyan kikerülhetetlen feltételnek ami nélkül eleve öndefiniáltan is csak pusztulásra ítélt rendszercsökevények hozhatók létre. A legtöbb ember még mindig befelé hazudik. Ezért esik nehezünkre elfogadni a dicséretet, kritikát, az életet és a halált. Mindezt csak azért, mert még csak beismerni sem vagyunk hajlandók, hogy hazudunk magunknak. Akár azt, hogy Isten teremtett minket, akár azt, hogy Xenu vagy más UFÓ-szökevények, akár azt, hogy fogyatékos majomhalbékák vagyunk (Mrs. Garrison evolúciós konklúziója/South Park). A tények makacs dolgok (ahogyan Virág elvtárs is folyton bizonygatta a Tanu-ban), és ez igaz. Egy ágyúgolyón maradt zsíros ujjlenyomatban tenyésző baktériumtörzs minden tagja, joggal érezheti, hogy saját végtelen Univerzummal bír. Ami igaz is, mert mondjuk hogyan is magyarázhatjuk meg nekik, hogy mi az az ágyúgolyó, vagy mi az hogy ágyú, vagy fém, vagy lőpor, vagy ember, vagy háború, illetve, hogy kik azok a svédek és mi a bajuk a cári Oroszországgal... :) És ekkor még nem is tudják, hogy az ágyúban vannak-e még vajon, vagy már rég becsapódtak. Sajnos sötét korban élünk, sötét árnyakkal. De azt gondolom, hogy ez inkább motiváló, mintsem deprimáló kell hogy legyen. Akarni kell fényleni. Izzani, világítani. Ez szép cél lehet. De ehhez pontosan tudni kell, hogy pontosan mekkora is a sötétség! Szerintem.